Kiadó: Fiatal Írók Szövetsége
Megjelenés: 2010
ISBN 978 963 7043 35 2
Terjedelem: 144 o.
Műszaki adatok: 115*190 mm, kartonált
„A Zokogó Majom igazi, rohasztó kis ivó volt az erőmű tövénél. Nem árt hangsúlyozni: ivó volt, és nem kocsma. A kocsma a társasági élet szentélye, a nagy beszélgetések, óvatos politizálás, vaskos anekdoták színtere, ahol az ital csak olyan mellékes tényező, arra szolgál csupán, hogy megolajozza, a mindennapi szótlan robot folytán berozsdált nyelveket. A Zokogó Majom viszont ivó volt, ide csak inni jártak, hallgatagon, főtevékenységként űzve az ivást, minden erővel az italra koncentrálva, szakadatlanul fújva a keserű füstöt. A többség még reggel kezdte az ivást, munkába menet. Az erőmű melletti trafikban nem is kellett kérni, csak úgy elé rakták az embernek a kisüveges kevertet és a Népsportot, az ember leszámolta a pénzt, és már haladt is a néma, kanyargó sor tovább. Munka után a Zokogó Majomba vonultak a munkások, éppoly hallgatagon, ki akarták lúgozni agyukból azt a mechanikus cselekvéssort, mely egy fél napra elsikkasztotta emberi mivoltukat, el akarták felejteni az ezerszer végzett mozdulatokat, fülükből ki akarták űzni az erőmű kínzó zajait, és ahogy telt a testük savanyú sörrel és a kétes eredetű pálinkával, úgy kezdett visszatérni beléjük a bizonyosság, hogy ők valahol mégiscsak emberek volnának.”
Nem lehet megúszni, az emlékezetből történetek lesznek. Akárki nézzen visszafelé, mást, másokat lát, ezzel kezdenie kell valamit. Újramondani, már a saját történeteit, amelyek csak annyiban másokéi, hogy belőlük lettek. Mint ahogy mindannyian másokból lettünk, mi vagyunk a Fater, a Nagymuter, Izing Pityu, és az Indián is.
Szöveggyártó erőművek vagyunk öröklött alkatrészekkel és munkaerővel. A Falvai Mátyás által privatizált erőműben még mindig, vagy inkább újra a Tatabánya környéki svábok és tótok, a családi és más legendáriumok alakjai mennek be a gyárba, azzal töltve hétköznapjaikat, hogy elmondják, mit is kell, lehet kérem gyártani, azt is, hogy miből. És az erőmű hol dohog, hol szétveti a röhögés, elhallatszik, hogy jönnek a távolabbi kocsmákból is. De a gépindák már nem távírópóznákhoz kapcsolódnak, az író sem krónikás. Nyelvén új formát kapnak elmúlt életek, leromlott épületek, szétszaladó hangok, ízek, illatok: történetek lettek – a mieink.
Szalai Zsolt
|
